Stuber Andrea, amikor megtudta, hogy Beckett bemutatóra készülünk, hanyagul a Büfé falának dőlve, csak annyit mondott: „Előre jelzem, hogy Godot-csömörundorban szenvedő személyként a meg nem születendő Godot-ra várva előadásról jóindulatú, magasztaló kritikát nem tudok írni, csakis gonosz és ledorongolót tudok majd nem írni.” Miközben a fojtogató füst és a félhomály ellenére is jól láttam szemében a várakozást: ugyan adjam már magyarázatát, mért pont Godot? Ám én jól ismert sejtelmes mosolyom hűlt helyével arcomon, a fel nem tett kérdést válasz nélkül hagyva tovább mentem. Persze nem mintha nem lett volna válaszom, de vannak hülyeségek amiket át kell gondolnia az embernek mielőtt kimondja.
A II. világháború felfoghatatlan abszurditásai után, az elveszett jelentésű szavak rostálása közben az irodalom is felfedezte -vagy inkább újra-felfedezte -, magának az abszurd fogalmát. Méghozzá olyan mindent elsöprő vehemenciával, hogy mire észbe kaptunk, verseskötetektől a színpadokig mindenünnen Salvador Dali képeinek szó-árnyai ömlöttek ránk jelentős formai bravúrokkal, és kétes, vagy kétség nélkül jelentéktelen tartalommal. Mi azonban beleolvastunk és beleláttunk mindenbe mindent. Cinkosan összekacsintottunk s bár ha azt akartuk jelezni: „Én is értem!”, leggyakrabban valójában nem is nagyon volt mit érteni. Persze mindig akadtak ellenzők – különösen az abszurd színház nézői között-, de a divat, tudjuk régről, mindent elsöpör. Az abszurd tehát divat? Divat és tünet. Legalábbis szerintem. Ez pedig az én rendezői expozém, tehát választhatom magamnak e kettősséget kiindulópontnak.
Nicolae Balota egy egészen kiváló könyvet írt az abszurd tünettanáról, így ilyen irányú okfejtésbe, vagy elemzésbe most nem kívánok eltévelyedni. Az abszurd és magam viszonyát viszont kénytelen vagyok ha nem is tárgyilagosan és feltűnő részletességgel, de mindenképp őszintén feltárni. Ez ugyanis magyarázattal szolgálhat darabválasztásomra.
Egészen kisgyermekként az irodalommal való ismerkedés egy sajátos formáját próbáltam ki. Mivel sem irodalmi lexikon, sem Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténete nem volt megtalálható egyébként jól felszerelt szülői könyvtárunkban, első átfogó élményemként Karinthy Frigyes: Így írtok ti c. munkájával ismerkedtem meg. A legtöbb művet tehát előbb ismertem parodizálva, mint eredetiben. Senki ne higgye azt, hogy ez levont a paródia értékéből. Sőt! Utólag is lehet röhögni, bár elég furcsa és nehezen kimagyarázható, hogy mitől derül valaki széles jókedvre A Szegény Kisgyermek Panaszait olvasva. Így talán könnyebben érthető, hogyan vethettem magam 14-15 évesen Kafka, majd sorban Camus, Ionescu Beckett és Mrozek karmai közé. 16 évesen már saját abszurd drámám is színpadra került „C” kategóriás vizsgarendezésemként Palvolin címmel. A kötődés tehát adott. A kérdés inkább az, hogy az elmúlt 30 évben, hogy az ördögben nem tudtam megszabadulni e köteléktől? Valójában megszabadultam. Jelen munkám is épp ezt készül bizonyítani. Nem keseregni és unatkozni várom tehát sem a munkatársakat, sem a nézőket, hanem az abszurdot mint kiürült formát tartalommal megtölteni! Húúú! Ez ám a nagy mi ez! Akkor most abszurd vagy nem? Abszurd. Mint minden ami körülvesz. De menekülésnek használjuk fel az abszurd mára egyetlen életképesnek megmaradt irányát: a humort. Lehet, hogy a végére több lesz a Monty Python mint a Beckett, de bármikor átírhatjuk a színlapot! Legyen az írott anyag tehát kanavász, mint a commedia dell'arte idején és lássuk mi lesz belőle, ha nem létező szituációit komolyan vesszük! (És nem csak úgy csinálunk...)
A legrosszabb esetben mi történhet? A bemutató előtt megbukunk. Szerintem az is világrekord!
