A színházalapítás klimakterikus napjait élve nem mindig marad elegendő időm a bejegyzésekre. Ez most épp ez a pillanat. Viszont szerencsére kollégáim ellátnak elegendő anyaggal így egy számomra kedve kritikát kiemelek ide Ilonka Réka írásai közül. Remélem az elkövetkező napokban lesz elég időm és akkor könyvtárba rendezem valamennyi eddig beérkezett írást, hogy bárki hozzáférjen!

Tehát: Apáca-pác kritika.

"Rendhagyó előadást láthattam a valaha volt Szegedi Ifjúsági Házban. A frissen felújított, s azóta IH Rendezvényközpontra átkeresztelt épület színháztermét ugyanis a 2008/2009-es évadkezdés óta egy helyi magánvállalkozás, az Árnyszínház Kft. bérli.

Elöljáróban annyit talán nem árt tudni, hogy a Szegedi Nemzeti Színház életében az új évaddal egy új korszak is elkezdődött. Öt sikeres év után Székhelyi József átadta igazgatói székét Gyüdi Sándornak, aki korábban a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatója és karmestere volt. A direktorváltás egy erős társulatfrissítést is eredményezett, meg főleg a színház prózai tagozatát érintette. Gyüdi ugyanis, újdonsült kollégái és Szeged város lakossága együttes megdöbbenésére, több színművésznek nem hosszabbította meg a szerződését. A döntés nem csak meglepettséget okozott, de az érintett művészeknek számos kellemetlenséget is, hiszen a bejelentést jóval azután tette, hogy országszerte lezárultak már a szerződési időszakok, így az elküldöttek zöme társulat, lényegében munka nélkül maradt.

Janik László, aki szintén a Tisza-parti teátrum prózai tagozatának kiemelkedő alakja, felháborodva a határozaton, gondolt egy merészet.

2002-re datálódik, amikor Janik, baráti körével létrehozza az Árnyszínházat. Működésük alatt játszottak többek között Baka-Babits-estet, előadták Mrozektől az Emigránsokat, valamint a Kötélen a Niagara felett című Alonso Alegría-darabot is, de a kőszínház „árnyékéban” élve nem volt igazán jelentős kiugrási lehetőség. 2008 nyarán azonban, Gyüdi váratlan döntésétől, s Janik némileg személyes indíttatásától vezérelve, hiszen feleségét, a szintén színművész Márkus Juditot is érintette a fordulat, a magánszínház életében jelentős változás következett. Június 2-ától ugyanis az Árnyszínház gazdasági vállalkozásként folytatta működését. Janik, mint az újdonsült Kft. igazgató-főrendezője, mindezt egy sajtótájékoztató keretein belül jelentette be, melyen azt is nyilvánosságra hozta, hogy első önálló vállalkozásuk Dan Goggin világhírű revümusicalje, az Apáca-pác lesz, melyet már számos helyen játszottak korábban az ország több pontján „Apácák” címmel, s melynek pikantériája, hogy a darab főszerepeit zömében a Gyüdi Sándor által elküldött művésznők játsszák majd. Az ötszereplős előadás szereplői közül lényegében csak a zárdafőnököt alakító Szilágyi Annamáriát tartotta meg a kőszínház, Szilágyi azonban hű követője és támogatója szeretett kollégái kiugrási próbálkozásának.

Mivel a társulatbeli változásokkal az újonnan érkezett vezetőségen kívül senki nem értett egyet, magától értetődő reakció volt a város részéről, hogy Janikék mellé áll, s ott segíti munkásságukat, ahol csak lehet.

A városnagyságú jótékonysági megmozdulás végül azt eredményezte, hogy az Árnyszínház rengeteg szponzort gyűjtött maga mellé, melyek nem csak a társulásnak ajánlottak fel dolgokat, hanem a majdani közönségnek is, a készülő előadásokon a közönség tagjai számára elnyerhető tárgynyeremények formájában.

Mire a bemutató napja elérkezett, Gyüdinek és csapatának, azaz a város – eddig – egyetlen színházának potenciális konkurenciája akadt.

Ezek után nem volt kérdés, hogy szeptember 14-én elsöprő sikerrel mutatták be az Apáca-pácot, mely hónapról hónapra visszakerült az IH Rendezvényközpont eseménynaptárába.

Én is már egy bemutató utáni előadásra látogattam el.

Első gondolatai azt sugallják tulajdonosának, hogy lényegében az embernek fogalma sincs arról, mégis mire számítson olyan emberektől, akik eddig a színház főszerepeiért járó elismerésekben sütkéreztek, egy olyan helyen, mely, valljuk be, művelődési ház-jellege miatt talán nem méltó hozzájuk.

Aztán, amikor az ember elfoglalja helyét a színházteremben, s ott szétnéz, furcsa érzés fogja el. A cirka ezerfős befogadóképességű, aranyozott falú, piros bársonykárpitú nagyszínházi nézőtérrel ellentétben, ebben a helységben alig van több háromszáz irodai széknél.

A színházban megszokott hangpultot itt egy egyszerű erősítő helyettesíti, a sok-sok reflektornak és intelligens lámpának itt csak töredékét láthatjuk, méreteiben és mennyiségeit tekintve egyaránt.

A színpadot nem takarja hatalmas, aranyszegélyű, vörös bársonyfüggöny – a színpad helyén eleve nem is látunk mást, csak egy simára csiszolt faemelvényt.

Zenekari ároknak természetesen nincs hely, ebből már kitalálhatjuk, hogy ha zenés a darab, akkor legalább a zenei alapoknak felvételről kell menniük.

Magyarán az első benyomások nem túl pozitívak.

De a közönség mégis lelkes, látni az arcokon, hallani a hangokon. Valahol mégis egyként várják, tudják, hogy itt most valami jót alkottak szeretett művészeink.

Kezdési időnek 19 óra van feltüntetve, néhány perc elteltével kezdődik is a két óra tömény kacagással fűszerezett apáca-show.

A látványvilágon észrevehető a nélkülözés és a spórolás, de ez valami miatt mégis eltörpül.

Papp Janó jelmezein látszik, hogy alkalmi apácáink fityulái a lehető legegyszerűbb anyagból és módszerrel készültek, jómagam azt is megkockáztatnám, hogy házi készítésűek. De mindez lényegében fel sem tűnik, hiszen tökéletes apáca-öltözet, hatását tekintve semmiben sem tér el az igazitól.

A díszlet Janik László munkája, aki egyben a darab rendezője is. Színpadképében az egyszerűségre törekedett, és remekül alkalmazkodott a csekély, lényegében nem létező színpadtechnikához. A színpadon két-két ugyanolyan széket látunk, mint amilyeneken mi is helyet foglalhattunk, mely a négy apácának ülőhelye a darab több pontján is – a zárdafőnökasszony nem ül le -, köztük egy hatalmas fehér, többfunkciós elem, melyet a szereplők asztalként használnak, de, mint azt rögtön a darab elején elárulják, hűtőszekrény is, melyben négy holtra vált társukat tárolják, s mely az előadás végére látványos revüszínházzá alakul.

Kiegészítésképpen baloldalt egy táblát látunk, rajta több illusztrációval, melynek segítségével mesélik el, milyen rögös úton jutottak el ehhez a ma estéhez. Jobboldalt pedig egy ruhafogas áll, melyre különböző merész, flitteres ruhákat aggattak, innen kerül le később az egyik hölgy fellépőruhája is.

Maga a rendezés tökéletes, hűen adja vissza a darab cselekményét, és remekül igazodik a forgatókönyv azon tulajdonságához, melyet kihasználva rengeteget lehet improvizálni – Janik hagyja is színészeit, hogy éljenek a rögtönzés eszközével, mondhatni, teljesen szabad kezet ad nekik.

A koreográfia, mely egy zenés színházi alkotás elmaradhatatlan velejárója, ötletes, mértéktartó. Mindig egy kicsi, mely nem megy a játék rovására. Kolep Zoltán jegyzi, s briliánsul használja ki a színésznők testi adottságát, mozgáskultúráját is.

A színészek közt nincs kevésbé vagy jobban kiemelkedő alakítás, mint az öt szerep más és más értékeket hordoz magában, és mint az öt szerepre sikeresen megtalálták a tökéletes embereket. Bár lehet, csak Janik ötletességének köszönhetjük, mert a hölgyek személyére szabta a darabot. Mindenesetre nem értéktelenebb semmi, mintha a Nagyszínházban néznénk ugyanezt a darabot.

A zárdafőnökasszonyt, Mária Reginát alakító Szilágyi Annamária egy harsány, szigorú, társait állandóan rendreutasító apácát hoz. Erőteljes, kellemesen mélyen zengő hangjával meséli el a magát földhözragadtnak mutató, de titkon a rivaldába vágyó nővér történetét. A Kürtös Petra által megformált Mária Huberta, aki a novíciák főnöke, így Reginával lényegében közösen vezetgetik a zárdát, lágyabb, gondoskodóbb természet, melyből aztán a két apáca között számos vita alakul ki. Ezeket a nézeteltéréseket, ezt az ellentétet zseniálisan fejezi ki a két színésznő közötti testi különbség, hiszen magasságukat tekintve cirka két fej a különbség Szilágyi javára, akinek már említett mélytónusú hangja érdekes módon gyönyörű összhangban szól Kürtös magas, vékony hangszínével.

A szókimondó, sokszor trágár kifejezésekkel élő, ám mégis egyik legszeretetreméltóbb sorsú apácá, Mária Robertát Varga T. Zsuzsa játszotta, aki szintén tökéletesen old meg minden helyzetet. Annak ellenére, hogy nem kifejezetten énekes-színész, legképzettebb kollégáit megszégyenítő profizmussal énekli el szólószámát, mely egyben a darab egyik csúcspontja is.

Az emlékezetkiesésben szenvedő Mária Amnéziát Márkus Judit adta, akié talán a legnehezebb dal az este folyamán. Első szólószámában ugyanis egyszerre kell énekelnie saját, természetes hangszínén, valamint meg kell szólaltatnia egy bábut is, jelentős hangtorzítással. Méltán kapja dala után az egyik legnagyobb tapsot, s nem véletlen az sem, hogy a második felvonásban is jutott számára egy saját jelenet.

A legfiatalabb apáca, Mária Lea szerepében Papp Gabriella tündökölt. Karaktere bájos, érezhetően rengeteg szeretet lakik a szívében, a való életben is. Szólója nincs kifejezetten, de saját soraiból leszűrhető, hogy biztos, stabil, kellemes, és képzett hangja van, valamint balett-tudását is megcsillogtatja, hiszen szerepe szerint Lea titkon balett-táncosnő szeretne lenni.

A darabot szűnni nem akaró vastaps, hatalmas ováció fogadja. Érezni, hogy a város az Árnyszínház mellé állt, de az is nyilvánvaló, hogy önmagában a mű is képes ezt kiváltani, hiszen bármennyire is humorba ágyazva mesélik el helyzetüket kedvenc apácáink, a lelkük mélyén mindannyian nehéz keresztet cipelnek. Nagyon emberi a jellemük, nagyon tiszta lelkek, s míg álmaikat megosztják velünk, megtanítanak minket a legfontosabbra: egymás kölcsönös elfogadására, tiszteletére, s hogy szeressük egymást.

Nagyon jól éreztem magam, köszönöm az élményt minden résztvevőnek.

Ilonka Réka"